A folytatás

Három évvel ezelőtt írtam utoljára a hajralanyok.blogspot.com oldalra, de azóta megszűnt az akkor használt postafiókom, most nem tudok belépni. Könnyebb volt egy új oldalt létrehozni, mint kikukázni a régit és amúgy sem éreztem már a magaménak. Olyan sok düh van benne, amivel nem tudtam mit kezdeni akkoriban, ezért tele van káromkodással a régi oldal. A gondolat, hogy folytatni kellene, Á barátnőmtől ered, ő ugyanis emlékezett az oldalra, és újraolvasta a napokban. Ezzel nagyon meglepett!!! :) 
Hiszen én már nem akartam foglalkozni vele... Annyira más leírva a gondolat, olyan sokat tud veszíteni az erejéből, ha nincs megfelelően megfogalmazva. Néha szánalmasnak és együgyűnek találtam az írásokat. De ha Á elolvasta, talán annyira mégsem voltak rosszak, legalább is unaloműzőnek elmennek :)

Nagy analitikus vagyok, állandóan új felismerések vannak  a fejemben, talán jó megörökíteni ezeket, ezért kezdem újra az írogatást.

Nem írok összefoglalót az elmúlt 3 évről, a problémáim nagyjából változatlanak, mégis sokat fejlődtem időközben. Tehát: minden ugyanaz, de mégis minden más lett. A hajam nem nőtt ki, továbbra is folyik a keresés, de már nem sírok miatta, nincsenek kiborulások. Második baba sem jött, a kicsi most lesz 5 éves :). Én pedig 40 múltam a napokban, de ez mindegy is. Szepes Máriára gondolok, aki 90 egynéhány évesen is még szellemileg aktív és irigylésre méltó volt. 

Sikerült közel 80 kg-osra dagadnom az elmúlt időben (jelenleg 76 vagyok), de ennek nem a szülés volt a fő oka, hanem egy befulladt vállalkozás körüli teendők és kínlódások. Amikor 80 kg körül jártam, éppen akkor léptem tovább abban, hogy szeressem a testemet. :)

Most arról írok, milyen érdekes lépést tettem az önsanyargatás-szapulás, magam okolása terén. Nagy mestere vagyok ennek, évtizedes gyakorlattal. Egy nap arra gondoltam, levelet írok magamnak, hogy kizökkenjek a depresszív  állapotomból. A nap egy része, néha órák, fél napok mentek el azzal, hogy nem bírtam erőt venni magamon, hogy valamit a háztartásban tegyek-vegyek.  A lakás úszott, mint mindig. Én pedig a teraszon üldögéltem és listákat írtam a feladatokkal, amiket soha nem sikerült kihúznom, de csak gyártottam a to do listeket, órás bontásokban, újra és újra.

Szóval a levélben, melyet önmagamhoz írtam, és tevékenységre noszogattam  magam benne, csak szidalmazó, lehúzó sorokat láttam. Megdöbbentem, mikor újraolvastam, hogy milyen rosszul bánok magammal. Felismertem, nem érdemlem meg, hogy ennyire csúnyán beszéljenek velem, főleg nem én saját magam. Ennél jobb és több jár nekem! Ez egy meghatározó lépés volt az önelfogadás felé. 

Azóta sokat léptem előre e téren.
Hosszú évek óta először, lelkiismeret furdalás nélkül elköltöttem magamra egy rakat pénzt: táska, ruhák..... Nagyjából 50ezer Ft-ot, a teljes szülinapi ajándékpénzt egy délután alatt elvásároltam. És de jól esett :)))). Arra gondoltam, megérdemlem. Csak úgy, különösebb ok nélkül. Végre nem azt szajkóztam, hogy aki nem keres pénzt, nem érdemel semmit, én nem érek semmit, rám nem érdemes, nekem úgyis mindegy, kár rám költeni, majd ha lefogyok, majd ha megdolgoztam érte..... Nem!

Tevékenyen telnek a napjaim, azt mantrázom, hogy nincs szükségem a súlyfeleslegre és az aktivitásban próbálom örömömet lelni. Újra vannak terveim, (ez a 4-5 hónap, az online lap bezárása óta, elég mélyre levitt, alig tudtam kikecmeregni a gödörből), lakást takarítok, ezzel augusztusban végeznem kell, előveszem a franciát megint (nyelvvizsga), a be nem tartott ígéretekkel sorban leszámolok, és új állásom is lesz, elindítunk két új portált, blablabla. Kerestünk egy zongoratanárt L-nek, bár még csak 5 éves lesz, szeret pötyögni. Nem tőlem örökölte a zenei vonalat, nekem botfülem van. P-t elárasztották a masszázsra jövők, jutalmat kapott, és jövőre lejár a nagy hitelünk.
Mi okom van az aggodalomra?